No, eljött a várva-várt nap, végre. Istenemre mondom, tűkön ülve vártam ezt a pénteket. No nem azért, mert ez egy újabb lehetőség a fekvehányásra, bár ez sem elhanyagolható szempont, sőt, szinte össztársadalmi szinten elvárt dolog a masszív részegség és ereszd-el-a-hajamat. Az ok sokkal egyszerűbb ennél: életem eddigi 30 évéből a legrosszabbon leszek túl végre.
Most bizonyára sokan megjegyzik (hehe, vicces azt hinni, hogy bárki is olvassa ezt a blogot), hogy az évszám átpörgése 2011-re még alapvetően semmit sem változtat meg. Rögtön ellenkeznék is ezzel a kijelentéssel, persze csak olyan formában, ahogy ezoterikus megközelítéseket félig-meddig tényként kezelni lehetséges: a 2010-es esztendő az én 9-es évem (volt) számmisztikailag. S mint tudvalevő, a 9-es egy szopóév, a lezárások éve, a hatalmas koppanások éve, az pedig az egyénen múlik, mennyire képes ezt kezelni, mennyire tud újra és újra felállni a padlóról.
Nézzük is meg egy kicsit, hogy milyen is (volt) ez az év! Úgy kéne ezt csinálnom, hogy ne legyen túl lehangoló, de hát bazmeg, én most lezárok, meg minden, szóval lehet, hogy mégis kicsit morózus összefoglaló lesz ez. Tehát.
Privát jellegű vonalon akadt pár vérrög az érrendszerben, elég csak a hirtelen „the-mourning-after”-re gondolni, érdekes, hogy akkor döbbentem rá, mennyire alulértékeltem nagymamám jelenlétét az életemben, amikor már késő volt.
Idén a fesztiválok is kimaradtak, egy szál VOLT nap volt, ami volt. Ténlyeg frankó este volt az, leszámítva a Csík zenekar Quimby feldolgozását (Most múlik pontosan) hát bazmeg én még úgy nem bőgtem a csempészett pálesz felett nyilvánosan soha, mint akkor, tiszta ciki volt, no meg nem is ért annyit az egész, de hát basszus, érzelmes gyerek vagyok, még ha elsőre nem is látszik. Végig is picsogtam az egész hazautat, két punk próbált vigasztalni némi kannásborral a soproni vasútállomáson, de visszautasítottam, pedig rendesek voltak.
Európai szinten is csodálatos év (volt) ez: beütött a PIGS-országok válsága, és vele együtt az EUR is negatív csúcsokat döntögetett, pont az első OTP-részvényderbim környékén dőlt össze Görögország, három hónapomba telt, míg nullszaldóra visszahoztam az ügyletet. Azóta pénzügyileg is kemény az élet.
Erre szépen rátett ugye a csodálatos honi fülkeforradalom is, ami engem, mint CHF-lakáshitelest, meglehetősen érzékenyen érintett. Volt egy kényelmetlen érzésem már a NENYI környékén, hogy bazmeg, ez az egész kormányosdi valami veszett irányba halad, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyi kibaszottul hozzá-nem-értő ül a nyakunkon. Először jött az a Kósza Kósa, görög csődhöz hasonló helyzetet vizonálva, aztán jött Sírásópeti és megerősítette az előző faszságait, közben Vikibácsi kapta a pofonokat jobbról-balról ütemesen Brüsszelben, gondolom, ezért nem volt ideje telefonálni az itthon maradottaknak, hogy cseréljenek szalagot. Matolcsybácsi az „ahány nap, annyi nyilatkozat” taktikát követve annyira összezavart mindenkit, beleértve saját magát is, hogy mostanság inkább kussol, jelzem, nagyon helyesen teszi. Lényeg a lényeg, laza 20%-kal ugrott meg a törlesztőm (így már 1,5-ös szorzóval nyomom), amit ugye nyár közepe óta egyedül küldök, és egyelőre nyoma sincs annak, hogy a Forint érdemben erősödni fog a Frankkal szemben, ergo ez a helyzet eléggé beton. A radikális és azonnali adócsökkentéssel nyerek kb. nettó 3e Forintot havonta, amiből 1500-at el is visz a cafeteria-rendszer újfajta adóztatása, szóval ezt is köszönöm. Minden bizonnyal erőteljesen hozzájárulok majd a fogyasztás bővüléséhez, seggarcok. Dübörögjön az a pannon puma, án majd integetek neki! Semmi gond, ha így mennek tovább a dolgok, úgysem kell majd nekem nyugdíjat fizetnetek, előbb éhen halok annál, minthogy megérjem a korhatárt. A szép régi-új nyugrendszer (ami választható, ugye! baaaaaazmeg, az év egyik legnagyobb vicce ez) egyedüli hátránya számomra az örökölhetőség teljes hiánya, legalább a purdém járna jól, de neeeeeem... No, de ezen már annyit, de annyit dühöngtem, hogy mostanra elfogyott a lendület, egy dupla térdemeléses fickdich maradt belőle csupán, úgyhogy tessék.
Az anyagi csőd szakadéka feletti vékony kötélen egyensúlyozva azért tartja bennem a lelket, hogy a Zene, az örök, azt nem veheti el tőlem senki, csupán én magam. Hogy miért mondom ezt? Hát, volt egy remek őszi-téli turnénk a Szezonnal, tök jó volt, tényleg, csak a végére esett bele a hamu: valami gyökér jól megcsapott a turnétemetésen Nyíregyen, megfejeltem mindezt némi vérzéses hangszalaggyulladással, így lépve át a B-oldalra... Nem valami jó előjel ez egy deathmetal zenekar énekeseként. Ha így nyomom tovább, a maradék hangom is elfogy, basszus.
Egy szó, mint száz, volt egy-két jó dolog idén, de kb. 90%-ban legszivesebben elfelejteném az egészet.
Jövőre pedig szeretnék pár dolgot máshogy csinálni, és hát mikor máskor határozná el az ilyeneket az ember, mint az Újév első perceiben?
Hogy mik az elhtározásaim, azokról bővebben majd jövőre. Mindenesetre nagyon várom már az 1-es évemet. A számmisztika szerint „Valami új kezdődik. Minden, amit most teszünk, kihat a következő kilenc évre. Bíznunk kell önmagunkban, erőnkben, alkotótehetségünkben. Muszáj kihasználni ezt az évet, mert ilyen lehetőségek nem túl gyakran adatnak meg.” Nohát, állok elébe, már éppen ideje!
BUÉK minden pupáknak, legyen nektek is sokkal jobb évetek, függetlenül attól, milyen (volt) az idei!
Rakenroll.
