Igazából annyira kurvára mindegy, de...
Kicsit ki van az összes f@szom.
Az életem kezd olyan lenni, mint egy elcseszett kelet-európai válság-szappanopera.
Pénzem, az nincs. Ami van, azt viszi a bank, a biztosító, ami marad, az meg elfolyik a f@szba, de úgy, hogy észre sem veszem. Azt hiszem, nyugodtan visszaadhatnám a diplomáimat, jelen állapotok szerint kib.szottul nem szolgáltam rájuk, amilyen mély anyagi szarba sikerült sodornom magamat... És ez jövőre JÉZUSOM, mennyivel rosszabb lesz. Ideje rendesen megtanulni pár akkordozós dalt, mert ha kaját is szeretnék majd Ozinak meg magamnak, akkor kell keresnem valami forgalmas aluljárót a megélhetéshez. (a vicc az egészben, hogy utcai zenélés esetén TERÜLETHASZNÁLATI DÍJAT KELL FIZETNI az illetékes önkormányzatnak... Hát basszus, erre nincs szó, mennyire aljas egy húzás.)
Mindennek tetejébe, mint ahogy a bevezetőben említettem, a lassan hömpölygő, és (valljuk be) néha kicsit unalmas, néha kicsit szürke életem olyasmivé változott némileg, mint egy kelet-európai disztópikus szappanopera. Én meg rájöttem, hogy erre kurvára nincs szükségem. A lassú, álmosító nyugi még mindig csábítóbb, mint újból azon kattogni, ki-hova-ment-mit-csinált-és-kivel-és-ezzel-kit-bántott-meg (igen, főleg cicaharc, olyasféle karmolós-fújós-egymás haját tépős pletyka/belharc, amiben nem tudok, és nem is akarok senki pártjára állni, és igen, EGY BIZONYOS SZEMÉLY kapcsán jött ez elő)... Megvan nekem a magam baja (remélem, az utóbbi 2 hónap viszonylagos agy-nyugalma után e mai nappal most legalább fél évre távozik majd a kéretlenül visszatámadó hiányérzet és kvázi-depi, tartva az exponenciálisan lassuló ütemet), és nem vagyok elég erős ahhoz, hogy mások problémáit is a nyakamba vegyem, basszus, még a sajátommal sem vagyok képes tartósan dűlőre jutni. Nem is beszélve arról, hogy (a mit csinál-és-kivel-és-ezzel-kit-bánt-meg vonalon maradva) amit én teszek, is simán bánthat (sőt, szerintem bánt is) mást, másokat... És én sosem voltam az az ember, aki bántani akar másokat. Aztán valahogy mégis mindig ugyanaz a vége.
Konklúzió?
Azon túl, hogy sz@r az élet?
Nem sok. Csak annyi, hogy újfent rám tört, hogy valahol egész máshol kéne lennem. Vagy legalább másokkal. Szóval, inkább csinálom azt, amiből nem lehet baj: zenélek és járok énektanárhoz.
Nem akarok híreket hallani, senkiről (legfőképp RÓLA nem), se jót, se rosszat. Ha meg annyira kurvára hiányoznék bárkinek is (kicsi az esélye), hát a telefonom végső soron be van kapcsolva.
Na csá.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.