Lappangva bár, de lassan egy hónapja itt figyel a torokfájás. Hol ilyen, hol olyan formában, hol durvábban, hol alig észrevehetően, de jelen van, és ez (mint arra egy kedves Hölgy a minap felhívta figyelmemet) egyfajta jelzés a lélektől, hogy bizony nagy valószínűséggel vannak dolgok, amiket nem mondok ki, mert vagy nem akarom/nem tudom kimondani, vagy nem akarok beszélni róluk.
Ezen a vonalon kicsit végiggondolva az életemet, azt kell, hogy mondjam, valószínűleg igaz a dolog. Annyi, de annyi minden van, amit nem mondok ki/nem beszélek meg senkivel, mert egyrészt alkatilag konfliktuskerülő vagyok, másrészt nem akarok mások lelkébe gázolni, harmadrészt pedig nem akarom, hogy miattam járjanak ártatlan kívülállók rosszul.
De ez már sehogy sem normális, és muszáj lesz a fonalat felgörgetnem egy nagy csomóba. Aztán majd arra építek, ami megmarad az eddigiekből.
Sok embernek tervezek sok mindent mondani a közeljövőben, és vállalom a következményeit. Ezeknek köze van zenekarhoz, Hölgyhöz, haverhoz, baráthoz… Ha tényleg szeretnek, nem pedig csak azt állítják, akkor meg fognak érteni.
Ha meg nem, hát akkor nem is kár értük.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.