No. Ez a pillanat is elérkezett. Beszélgettünk, mint két régi ismerős. És ennyi. Bármi egyéb szándékom, amivel (mint az szokott lenni) érkeztem, azt a beérkező jelzések alapján, ELMÉLETILEG bölcsen, végül elvetettem.
Próbálok neki örülni. Leszámítva azt, hogy nemet mondani nagy vonalakban megint nem sikerült, azért egy jóval nagyobb vélt-vagy-valós határt ezúttal sikerült nem átlépni. Az egyik szemem sír, a másik rezignáltan néz előre.
A józan eszem azt súgja, hogy igenis jól jártam el, amikor nem erőltettem semmi olyat, amihez nem feltétlenül akar asszisztálni. Vagy jobban mondva, Ő járt el jól, amikor nem küldött felém bátorító jelzéseket. Ha jobban belegondolok (hazudós vagyok, már számtalanszor belegondoltam) értem teszi mindezt, és mégis, valamiképp ellenem... Tulajdonképpen sosem mondta, hogy "Ne", ha közeledtem, mégis... Azt érzem, hogy ez voltaképp csak nekem fontos, de nekem is haszontalan módon, egyfajta görcsös ragaszkodásként a meg nem változtatható múlthoz. Azt hiszem, Ő így segít továbblépni. Meg hát meg is mondta, hogy neki nincs szüksége senkire. ÉN érzem úgy, hogy szükségem van rá, pedig józan ésszel belátva, talán rá (vagy leginkább, ERRE) van a legkevésbé szükségem ahhoz, hogy újra teljes egész legyek és végre továbblépjek...
No igen, ezt mondja a józan ész.
Ha a racionalitástól eltekintünk, akkor pedig... Hát, minden idegszálam üvölt, ha érzékletessé akarom tenni a képet. A sejtjeim maguk mellett akarják, érintésnyi közelségben... Ami ugyebár irracionális késztetés, mivel be kéne látnom, hogy vége van, ezt a büdös életbe' nem hozza vissza se élő, se holt, se transzcendens lény a befejezettség véges stádiumából.
Mégis, mint az őszinte heroinista, egy utolsó, mindent lezáró, tökéletes megélésre vágyom. MINDIG csak egy utolsóra.
Aztán csodálkozom, hogy mindent kezdhetek elölről, hogy ugyanazokat a köröket futom le újra és újra a kis sebzett szívemben.
Istenem, milyen szerencsés lesz az a valaki, aki fel tud nőni a lényéhez... Aki tud annyira férfi lenni mellette, mint amilyet érdemel.
Nekem nem sikerült, és most keresnem kell egy másik istennőt, akit imádhatok. Már ha létezik ilyen egyáltalán, mert jelen állás szerint nemigen hiszem, nemigen látom, hogy lenne... És ha van is, akkor egy kib.szott rúdugró őstehetség kell, hogy legyen, mert a léc hihetetlen magasan van. Meg igazság szerint keresi a fene, úgy határoztam, hogy hagyom magam sodródni az árral, valahol majd csak partra dob.
Szóval akkor hajrá.
PS. Hazafelé az autóban Moby-tól a Porcelain szólt, hát majdnem eltekertem a kormányt... Na jó, nem is... De szívembe markolt, annyi bizonyos :)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.