Ez valahol vicces, valahol meg tanulságos. Úgy látszik, hogy mint anno 10 éve, úgy mostanság is nehezen dolgozom fel a veszteségeket.
íme!
(cím nélkül)
"…mikor a gondolatok ördögi körben mennek agyamban egyre körbe mikor az ágyon fekszem mozdulatlan s egyre csak az csak az jár agyamban hogy mért pont én estem be ebbe a szerelemnek hivott verembe az alján nagyot puffanva míg agyamban csak folyik a hajsza és az üregben meg csak visszhangzik az hogy NEM IGÉRHETEK SEMMIT hát jó ezt tudom de k.rvára nem segít Istenem de szar egyedül megint
s mikoraza kurva telefon gonosz sunyi áruló módon már nem pittyeg vagy két napja, csak néz némán, mindig hallgatva jön az inger kéne valamit tenni hogy érezzem hogy nem vagyok senki hogy nem vagyok kicsi hogy nem vagyok luzer hogy nem vagyok kripli nem vagyok lámer Hogy ember vagyok, sok értékkel csak kéne valaki aki értékel Hát indulni kéne mindegy merre mert ez az egy helyben állás nem visz semerre Csak felemészt és jól behúz egyet és a gondolatok egyre kergetnek…
...és ez a savas érzés torkon ragad Ez az űr ami bennem maradt Nyelem a könnyet, nyelem a nyálat Nyelem az érzést, de lassan fárad a testem a torkom a lelkem a szívem Hideg szürke sötét borús most minden A nap is sápadtan néz a Földre Felhőktől vihartól gyötörve A szél süvít, gúnyosan nevetve Levelet fúj remegő kezembe Erőm kevés, egyre lankad a gondolatok meg csak nem hagynak...
Csak inni egy sört csak még egyet meg még százat meg még ezret Csak menjen a szénsav az arcomba még ha tudom is nem vezet sehova azért én megiszom most még egyet csak hogy vegyek egy pici jókedvet és a jótékony kómába süppedjek amíg újra vissza nem zökkenek de most jóóóóóó…végre picit jóóóó… amig megint egyedül nem leszek, és megint kitisztul a vér, megint az ágyamon fekszem és dúdolom: az Élet mennyit ér?..."
Vicces, nem? A különbség akkor és most között igazából nem több, mint az a bizonyos 10 év... Most is felállok a padlóról, de már nem tudom olyan könnyen lerázni magamról a sz@rságokat és továbblépni - igazából soha a büdös életbe' nem volt ilyen nehéz, mint most. Ezért inkább igyekszem ezt az egészet úgy felfogni, hogy most legalább kiderül, mit bírok, milyen fából faragtak.
Azért arra kíváncsi vagyok, hogy ha nem mennék magamtól is ide-oda amoda, vajon mikor, kitől érkezne az első "nem-jössz-le-sörözni?" kérdés, akár telefonon, akár üzenet formájában?
De annál nagyobb mehetnékem van, mint hogy ki is próbáljam.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.