Annak, akit érdekel

"Segítségre van szükségünk, ismerte el a költő"

EDWARD DORN

Kicsit úgy vagyok mostanság, mint Mr. McDougall, mondjuk nálam futás helyett bicikli van.

"...GEORGE MCDOUGALL a New York állambeli Nyack-ban élt. A gimnáziumban matematikát tanított, emellett korrepetálással foglalkozott. Ő és a felesége hívő katolikusok voltak, és Harriett McDougall tizenegy gyermekkel ajándékozta meg a férjét, kilenc fiúval és két lánnyal. Így június 22-től, amikor kilencéves Jeff fia kapta meg a később "influenzás szövődményként" diagnosztizált "tüdőgyulladást", június 29-ig, amikor tizenhat éves Patrícia lányát (ó, Istenem, olyan fiatal és olyan szívfájdítóan szép volt) terítette le az, amit mindenki – már aki megmaradt – csőnyaknak nevezett, végignézhette annak a tizenkét embernek az elmúlását, akiket a világon a legjobban szeretett, miközben ő majd' kicsattant az egészségtől. Az iskolában azzal tréfálkozott, hogy nem képes megjegyezni összes gyermekének nevét, most viszont elmúlásuk időpontja az agyába maródott: Jeff huszonkettedikén, Marty és Helen huszonharmadikán, a felesége, Harriett, Bill és ifjabb George, Robert és Stan huszonnegyedikén, Richard huszonötödikén, Danny huszonhetedikén, a hároméves Frank huszonnyolcadikán és végül Pat – pedig ő a vége felé úgy festett, mint aki jobban van. George azt gondolta, megtébolyodik.

Tíz éve az orvos tanácsára kezdett el kocogni. Nem teniszezett, nem kézilabdázott, egy srácnak (természetesen valamelyik sajátjának) fizetett, hogy nyírja a füvet, és rendszerint autóval ment a sarki boltba, amikor Harriettnek szüksége volt egy vekni kenyérre. Ön túlsúlyos, mondta dr. Warner. Ólomsúlyú. Nem tesz jót a szívének. Próbáljon kocogni. Így hát tréningruhát vett, és minden este kocogott, kezdetben rövid távon, azután egyre messzebbre és messzebbre. Először elfogódott volt, sejtette, hogy a szomszédok a homlokukra mutogatnak és a szemüket forgatják, azután néhány ember, akit mindössze onnan ismert, hogy intettek egymásnak, amikor kimentek a gyepet locsolni, megkérdezte, nem csatlakozhatna-e – biztonságosabb, ha többen vannak. Ettől fogva két legidősebb fia is vele kocogott. Afféle jószomszédsági ügy lett belőle, és noha a tagság folyvást változott, mert emberek kiléptek vagy beléptek, megmaradt szomszédsági ügynek.

Most, hogy mindenki meghalt, ő továbbra is kocogott. Mindennap. Órákon át. Kizárólag kocogás közben, amikor betonon dobogó edzőcipőjére, karmozdulataira, egyenletes, ziháló lélegzésére összpontosított, akkor nem érezte, hogy a feje fölött ólálkodik az őrület. Nem lehetett öngyilkos, mert gyakorló katolikus lévén tudta, hogy azzal halálos bűnt követne el, és Isten valószínűleg valamilyen célra őrizte meg, így hát tovább kocogott. Előző nap csaknem hat órán át futott, míg végül már nem kapott levegőt, és öklendezett a kimerültségtől. Ötvenegy éves volt, nem fiatal ember, gondolta is, hogy ennyi futás nem tesz jót neki, de más, sokkal fontosabb szempontból ez volt az egyetlen dolog, ami jót tett.

Ezen a napon tehát pitymallatkor kelt a javarészt álmatlan éjszaka után (egyfolytában ezt a gondolatot őrölte az agya: Jeff-Marty-Helen-Harriett-Bill-Ifjabb-George-Robert-Stanley-Richard-Danny-Frank-Patty-és-én-azt-gondoltam-hogy-jobban-van), és fölvette a tréningruháját. Kiment, és föl-alá kocogott Nyack kihalt utcáin, a lába néha üvegcserépen recsegett, egyszer átugrott egy törött tévékészüléket, aztán a villanegyed utcáin, ahol le voltak húzva a rolók, és a főutcai kereszteződésben, a borzalmas hármas karambol mellett. Eleinte kocogott, de azután egyre gyorsabban kellett futnia, hogy a gondolatai ne érjék utol.

Kocogott, azután ügetett, majd futott, végül vágtázott ez az ötvenegy éves, deres hajú férfi szürke tréningruhában, fehér edzőcipőben, föl-alá menekült a kihalt utcákon, mintha az ördögök űznék.

Negyed tizenkettőkor súlyos koszorúér-trombózist kapott, és holtan zuhant a földre a Tölgy és Fenyő utca sarkán a tűzcsap mellett. Az arckifejezése, mondhatni, hálát tükrözött."

(Stephen King: Végítélet)