Sok dolog történik most egyszerre, ami jó.
Sok a meló a készülő Season EP kapcsán (énektémák helyrepofozása, énekdemozás, rengeteg próba a Düreres bulira), csak az apró kudarcélményeket kéne valahogy kevésbé vehemensen megélnem. Mind1, asszem ez a része helyére kerül hamarosan.
Emellett próbálunk az ex nL tagsággal is, ami szintén faja, végre befejezzük felvételileg azt a 4 dalt, amit már egy ideje szeretnénk rögzíteni/véglegesíteni, aztán valószínű megy le az anyag Nyíregyre keverődni. Vagy nem. Meglássuk.
Úgy néz ki, bőgős-posztra is lesz friss vér az ex nL csapatba, ami szintén jó hír, bár még egy beszélgetés a delinkvenssel kell, hogy ezt véglegesítsük.
Kettő, avagy három buli erejéig Cojones-énekes is leszek, erre is kell tanulni a számokat, meg próbálni, ami szintén jó, mert szeretek zenélni, meg koncertezni, meg ilyenek.
Ámde! Mindezek következtében gyakorlatilag már aludni is alig érek haza... :) Ami nem feltétlenül baj, csak a lakás néha (néha?) úgy néz ki, mint ahol felrobbant valami, és esélyem nincs úrrá lenni a káoszon, valamint a ruhák sem mossák ki magukat... Ez a része szopó :) De megoldom, ahogy mindig.
Ha már az "úgyis megoldod, Balázs" résznél tartunk, jó dolog ez a tavasz, nagyon jó, csiripelnek a madarak, csupaszodnak a Hölgyek, csak hát a legtöbbjük büszkén kihúzva feszít valami csóka oldalán, és az effajta jelenség mindig orrom alá dörgöli a tényt, hogy kapcsolatilag mennyire vakvágányra tettem magamat az utóbbi pár évben.
Fatalisták erre persze azt mondják, hogy semmi sem történik véletlenül; az én-brandet ügyesen és fáradhatatlanul építők újfent hangoztatják, hogy a saját boldogságomat ne másoktól várjam, hanem tegyek érte saját magam, és csakis saját magamtól várjam a változást - és valójában jól elvagyok én magamban is, de néha rohadt erősen rám tör, hogy bazmeg de egyedül vagyok... Nem magányos létre lettem én teremtve, és ezt a hiányérzetet nem igazán foltozza be semmi, főleg nem olyankor, amikor egyes-egymagam fekszem a kétszemélyes ágyban, és nézem a plafont, vagy a fél-élő növényeimet a polcon. Ilyenkor majdnem jogosan érzem azt, hogy engem nem szeret senki se (tisztelet a kivételnek, aki a család).
Néha annyira jól esne egy szimpla "Hogy vagy?" kérdés, de rohadtul ritka sajnos. Erre a tényre akkor lettem figyelmes, amikor is őszinte örömmel töltött el egy majdnem szóról-szóra azonosan elhangzó kérdés a vállalati orvos/rosseb-néni szájából az éves munkahelyi alkalmassági vizsgálaton...
Persze az is lehet, hogy csak azért nem meri megkérdezni senki, mert félnek, hogy válaszolok rá... :D
Szóval, megoldanám én nagyon szívesen ezt az egészet, de (egyelőre) túlnő rajtam a probléma.
Mind1... Ha az a sorsom, ha az a rám szabott életút, hogy magányosan éljem le az életem, egyedül, akár a kisujjam - hát legyen. Állok elébe.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.