Annak, akit érdekel

Az van, hogy most elég jól érzem magam, tényleg. Teszem, amihez kedvem van, igyekszem keveset stresszelni, mert állítólag az rövidíti az életet, meg amúgy is mire jó az?

De valahogy mindig beleesik a tésztába az a kis bosszantó hamu.

Ezúttal “családon belüli” összezörrenés az oka, hogy nem vagyok maradéktalanul jókedvű.

Annyira birom, amikor egy egyke, neveltetéséből adódóan önző, mindig magából kiinduló és oda visszatérő valaki mondja meg nekem a tutit, hogy kiállhatatlan vagyok, és hogy ez nem csak az ő véleménye, csak mások nem mernek vagy nem akarnak érte szólni, mert nem éri meg a vesződséget.

Nos. Tudom, hogy morgós és hisztis vagyok, de úgy vagyok vele, hogy ha ezt egy hozzám elvileg közel állónak teher tolerálni, akkor mégsem áll hozzám olyan közel, mint gondoltam. Lehet, hogy naiv gondolat ez részemről, de úgy hiszem, vagyok annyira jó emberismerő, hogy tudjam, ki az, aki szeret, ki az, akire számíthatok minden körülmények között. És azt is tudom, hogy ha valakinek közülük baja van velem, azt a szemembe mondja, mert tudja, hogy én elfogadom az építő jellegű kritikát – a közelmúltban kaptam is egy jó adaggal, és tényleg a (szerintem) jó irányba állítottak. És úgy gondolom, egy úgynevezett barátnak kutya kötelessége, hogy tolerálja a másik rigolyáit, pl. Dave komám sem tökéletes ember, mégis úgy szeretem, ahogy van, mert a barátság olyan, hogy az ilyen ügyeken gond nélkül átsiklasz. Ha meg nem, és ezt valaki ilyen minősíthetetlen hangnemben hozza tudomásomra, hát akaratlanul is levonja belőle az ember a következtetést...

Szóval a lényeg az, hogy lassan már ott tart a részemről a “próbatermi hangulat”, hogy az éneklésen kívül jobb, ha meg sem szólalok, mert nem tudom, melyik kijelentésemből lehet baj. Ez pedig így nem jó.

Na, jelenleg ebből van elegem, és azt hiszem, most újfent átgondolom, hogy kikkel is akarok én együtt zenélni, és kikkel nem. Egyszerűen nincs rá szükségem, hogy olyan ember legyen a közelemben, aki egyrészt szemmel láthatóan rohadtul nem ismer (vagy félreismer), másrészt kioktat és bűntutatot ébreszt bennem. Ez utóbbi mondjuk némi gondolkodásra szintén okot ad, lesz is mit átgondolnom, de úgy sejtem (és szintén nemrég kaptam is ilyen irányú jótanácsot), hogy épp elég ideig éltem úgy, hogy mások különböző, gyakran a valóságtól elrugaszkodott elvárásainak próbáltam megfelelni. Nem mellesleg annyi, de annyi kompromisszumot kötöttem már, hogy most lett kurvára és kibaszottul elegem.

Szóval, alszom párat az ügyre, aztán meglássuk, hogyan tovább. Lehet, hogy csak félek egy nagyot lépni, és csinálni valami egészen új zenekart, egészen új emberekkel? Na, EZT fogom végiggondolni, azt hiszem, még jó párszor a következő napokban.

Mindenesetre ma este Skindred, és az jó lesz, úgyhogy erre koncentrálok inkább.

Rakenroll.